|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 48 találat | lapozás: 1-30 | 31-48 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kiss Béla 2006. október 25.Kolozsváron a Heltai Alapítvány székházában október 23-án tartották az 1956-os megemlékezést, az 56-os Bajtársi Társaság, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága és a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány szervezésében. András Imre Rácz Sándor üzenetét tolmácsolta, majd Péter Miklós, Kiss Béla és Fülöp Sándor visszaemlékezése hangzott el. Börtönéveik megpróbáltatásairól, nehézségeiről meséltek, néhol elcsukló hangon. Rácz Sándor üzenetében kiemelte: nem tudunk addig tiszta és nyugodt lélekkel ünnepelni, amíg Magyarországon súlyos a helyzet, nem hallgatni, cselekedni kell. Nem szabad megengedni, hogy ’56 eseményei értéktelenné váljanak. Péter Miklós lelkész a fájdalmas emlékezés mellett, örömét fejezte ki, hogy „mint hazátlanok, itt igazibb hazánk van”. Kiss Béla evangélikus lelkipásztor figyelmeztet: elballagnak az 56-osok, emléküket nemcsak őrizni kell, hanem a felnövő új generációnak is beszélni kell a forradalom hőseiről. Gyertyát gyújtott a kolozsvári hősök – Argai György püspök, dr. Dobri János, dr. Erdő János, Lakó Elemér és Kovács Lajos – tiszteletére, akik az evangélikus temetőben az Absentes absunt (A hiányzók itt vannak) feliratú sírban pihennek. Fülöp Sándor a börtönben írt verseit szavalta el. Dr. Marácz László nyelvészprofesszor a magyarországi politika hiányosságairól értekezve szomorúan vonta le következtetést: a magyarságnak nincsen állama. /Nagy Méhész Tünde: Emlékezés a börtönévek tükrében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./2008. október 15.Október 15-én egyszerre nyílik Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban és Budapesten az Olof Palme Házban a magyar festészet napja tiszteletére rendezett ikerkiállítás. Ugyanazok a székelyföldi és budapesti művészek vesznek részt mindkét tárlaton. Székelyföldiek: Albert Levente, Bob József, Botár László, Deák Barna, Fekete Zsolt, Haller József, Keresztes Györgyi, Kiss Ármánd Zoltán, Kiss Béla, Kosztándi Jenő, Miklóssy Mária, Oláh Tibor, Péter Alpár, Schneller Mária, Siklódy Tibor, Szabó András, Szabó Árpád, Szabó H. Tünde, Szabó Zoltán, T. Várhelyi Imola, Tompos Opra Ágota, Turcza László, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László, Vorzsák Gyula. Az ikerkiállításnak 15-én Budapesten lesz a megnyitója, Csíkszeredában pedig 28-án a záróünnepélye. /A magyar festészet napja. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 15./2008. október 21.Károlyi Béla tornaedző után Dancs Annamari is RMDSZ-jelöltként indul az egyik külföldi választókerületben a választásokon. A népszerű erdélyi popénekesnő az Ausztrália, Észak-Amerika és Dél-Amerika számára fenntartott választókerület képviselőjelöltje. Dancs egyike annak a hat jelöltnek, akiket az RMDSZ a külföldi választókerületekben indít. A két külföldi szenátusi kerületben Károlyi Bélát, illetve Szabó Károlyt jelölik a parlamenti választásokon. A négy képviselői kerületben Kiss Bélát, az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökét, Balázs Attilát, az Iskola Alapítvány munkatársát, Dancs Annamária popénekesnőt és Kötő József volt művelődési államtitkárt indítja az RMDSZ. /Károlyi után Dancs a pódiumon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./2009. november 21.Sem az iskolák, sem a kultúrházak, sem az katolikus egyház nem engedélyezik a moldvai csángó falvakban, hogy ingatlanjaikban tartsák az iskolán kívüli magyar foglalkozásokat. A legtöbb településen bérelt épületben tanulnak a gyermekek, mert saját házak vásárlására nem futja az oktatási programot fenntartó Moldvai Csángómagyarok Szövetségének. Székeket hoztak a külsőrekecsini Gyermekek Házához. Támogatók adományából építették fel ezt a házat. A magyar órákat korábban egy családnál tartották. Az emeleten tanári lakást és számítógéptermet alakítottak ki. Moldvában 21 településen tartanak magyar órákat, de csak hét faluban van magyar közösségi ház. Ezeken a településeken egyre többen tanulnak magyarul. – Az emberek azt érzékelik, hogy nem csak egy rövid időre jövünk, itt megzavarjuk az ők életüket, és aztán tovább állunk, hanem hosszú távon gondolkodunk – hangsúlyozta Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. Lujzikalagorban három évig kis raktárban tartották a magyar órákat. Az 5000 lelkes községben már 100 gyermek jár a magyar foglalkozásokra. Ezért bérelte ki a Csángó Szövetség most a házat. 35 ezer euróra lenne szükség ahhoz, hogy a Csángó Szövetség megvásárolhassa a házat, ahol a tanári lakás is helyet kapna. Az összeget közadakozásból próbálják összegyűjteni. Duna TV. /Hosszú távon gondolkodik a Csángómagyarok Szövetsége. = Erdély. Ma, nov. 20./ 8/ November 18-án volt az Erdővidéki Közművelődési Napok leggazdagabb kínálata: Barótra, Olasztelekre, Kisbaconba, Erdőfülébe, Nagybaconba, Ürmösre, Bölönbe, Nagyajtára és Vargyasra vittek programot a szervezők. Másnap Baróton Hidak címmel a felsőrákosi alkotótábor anyagából, Bardocon pedig az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás, Bölönben Höncz László Bűnösként is győztes című könyvét, Baróton pedig Magyari Hunor Az erdővidéki református egyházmegye templomai című albumát mutatták be. Vargyason megnyílt az Erdővidék nagyjai című kiállítás, Középajta népe pedig Magyari Hunor albumát ismerhette meg, a bölöni Kék virág néptáncegyüttes Zalánpatakon és Középajtán lépett fel. Baróton előbb dr. Bona Gábor, majd Pelyach István történész tartott rendhagyó történelemórát az 1848―49-es szabadságharcról, majd a csíkszeredai Mesehetes zenekar szerzett lépett fel. Dr. Egyed Emese Baróti Szabó Dávid Kisded szótáráról /Tortoma Kiadó, Barót/ beszélt, mely most jelent meg. Az 1792-ben Kassán nyomtatott második kiadás alapján készült könyvet méltatva a kolozsvári egyetemi tanár kiemelte: ,,Amikor készült, munkafüzet volt, tanári segédletként tudták használni a magán- és iskolai oktatásban azok, akik tudatosan akartak magyarul beszélni, s azok is, kik magyarul akartak megtanulni. ” Erdőfülében a Magyar Művelődési Intézet főigazgatóját, Borbáth Erikát telt ház fogadta. Örökségvédelem és hagyományápolás című előadásában arra tért ki, hogy mennyi hasznot hajthat a ma emberének az elmúlt évszázadok alatt felhalmozott közös tudás. Olaszteleken kiállítás nyílt Nagy Viktor fényképeiből, majd Kolumbán-Antal József székelyudvarhelyi író Székely honfoglalás című kötetét mutatták be. Kisbaconban Csikány Tamás és Kedves Gyula budapesti történész Székelyek a napóleoni háborúkban, valamint Huszárok az 1848/49-es szabadságharc erdélyi hadszínterén címmel tartott előadást. Szabó Zsolt főszerkesztő, valamint Benkő Levente szerkesztő ismertette a Művelődés című folyóiratot, Jánosi József pedig Erdővidéki táncélet című kötetét. Fehér János művészettörténész Erdővidék épített örökségéről értekezett. Baróton megnyílt Kiss Béla sepsiszentgyörgyi képzőművész akvarell-kiállítása. /Hecser László: Gazdag Erdővidéki Közművelődési Napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./2010. október 29.Szabadság-emlékérem és könyvbemutatóAz 1956-os forradalmi eseményekre és következményeire hívta fel a figyelmet az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége és a Kincses Kolozsvár Egyesület rendezvénye pénteken délután 6 órától a Magyar Szabadság Éve Kolozsváron rendezvénysorozat központi székhelyén, a Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4. szám alatt. Az 1956 Kolozsváron című film vetítése után Dávid Gyula irodalomtörténész, ’56-os elítélt tartott előadást, majd Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet adott át az ötvenhatosoknak, pontosabban Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek, Dávid Gyulának és Domokos Miklósnak (képünkön), ily módon fejezve ki a szövetség háláját, hogy ma erdélyi magyarokként biztonsággal tervezhetjük jövőnket szülőföldünkön. Filep Jánosnak és Szekerán Istvánnak eljuttatják a kitüntetést. A kitüntetések átadása után Benkő Levente Volt egyszer egy ’56 című könyvét mutatta be Rácz Éva rádiós szerkesztő. Szabadság (Kolozsvár) 2011. november 12.„Könyves kaláka” Reményik Sándor emlékéreA XX. század első felének egyik kiemelkedő erdélyi költőjére, Reményik Sándorra (1890–1941) emlékeztek csütörtök este a Kolozsvár Társaság szervezésében. Az elmúlt évtizedekben megjelent Reményik-kötetek gondozói, illetve a Reményik Sándorról szóló fontosabb írások szerzői osztották meg gondolataikat a zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházban egybegyűlt közönséggel. Kezdő momentumként Márkos Albert (hegedű) és Horváth Edit (zongora) Beethoven c-moll szonátájának egyik tételét tolmácsolták. – A Reményik-recepció sokat változott az eltelt hetven év folyamán – kezdte beszédét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke, majd részleteket olvasott fel az Erdélyi Helikon 1941-es novemberi és decemberi számából. Az egyik részlet a Reményik-emlékszámból egy Bartalis János-vers szakasza volt, a másik pedig Bánffy Miklósnak Reményik temetésén elmondott beszéde. – Reményik olyan költő, „aki felett nem múlik el az idő” – összegzett Kántor, majd egyfajta könyves kalákára buzdította beszélgetőtársait, amelynek keretében a Reményik-kötetek szerkesztői, összeállítói bemutathatják a kiadványokat, és elmondhatják: melyik volt az az élmény, amely munkára ösztönözte őket. Több évtizeden át hallgatni kellett Reményikről Dávid Gyula irodalomtörténész az eddig kiadott és a még esetleges Reményik-kötetekről értekezett. „Számadását” a Kriterion Könyvkiadó által 1983-ban 43 000 példányban megjelentetett, Kántor Lajos által válogatott és előszavazott Reményik-könyvvel kezdte. – A kommunizmus alatt Reményikről még beszélni sem lehetett, nemhogy kötet kiadásán gondolkodhattunk volna. Ahol ugyanis felbukkanni gyanítottak egy-egy Reményik-verset vagy kötetet, ott az állambiztonság rögtön házkutatást tartott, majd „ingyen kosztot és szállást biztosítottak állami pénzen az illetőnek” – tette hozzá fanyar humorral Dávid Gyula. Megtudtuk: az 1970-es években a debreceni egyetem oktatója, Imre László irodalomtörténész közölt egy tanulmányt Reményik utolsó költői korszakáról; ez tette lehetővé, hogy Reményikről hivatalosan is beszélni lehessen. – Az 1980-as évek elején a Kriterion Könyvkiadót a megszűnés fenyegette. Ilyen körülmények között adtunk ki egy szűk válogatást a költő verseiből. Az illetékes bukaresti elvtárs erre lejött Kolozsvárra és kérdőre vont engem: hogy mertük kiadni egy ilyen irredenta szerző verseit? Reményik nem irredenta, válaszoltam, majd a Korszerűtlen verseket idéztem, amelyben a költő felszólalt a szélsőjobb előretörése ellen. Reményik-vers szerepel az iskolai tankönyvben is, mondtam az elvtársnak, ám azt elhallgattam, hogy ez nekem tulajdonítható – magyarázta az irodalomtörténész, majd megemlített egy 1995–1996 között összeállított Reményik-válogatást is. Szó esett arról is, hogy még legalább 400 kiadatlan Reményik-vers létezett az 1990-es évek közepén, ám Hátrahagyott versek címen ezt később kiadták. Összegyűjtötték és megjelentették továbbá Reményik publicisztikáját is. Még kéziratos formában van Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése. A budapesti Széchényi Könyvtár hírlaptárából sikerült Reményik rövidprózáit összegyűjteni – ezek is kiadásra várnak. A vállalt nemzeti és erkölcsi értékek Édesapja, Lám Béla hagyatékában fellelt és utólag kiadott Reményik-levelekről beszélt Hantz Lám Irén. – Dávid Gyula és én azok közé tartozunk, akik még ismerték a Reményik családot. Nővérem révén ugyanis bejáratos voltam a Reményik-villába. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Mansberg Árvéd és édesapám levelezése elválaszthatatlan egymásról. Családom birtokában levő Reményik-anyagot: fényképeket, leveleket, kéziratos verseket 2000-ben állítottam ki Kolozsvárt, ám Kiss Béla evangélikus lelkész arra buzdított, hogy könyv formában jelentessem meg ezeket. Ennek eredményeképpen olyan Reményik-album jött létre, amely egy emberi Reményik-arcot ad – hangsúlyozta Hantz Lám Irén, majd egy másik könyvről értekezett, amely voltaképpen hat fiatal magyarországi lány levelezését foglalja magába, akik Erdélyben járva megismerkedtek a „kedves, jó kicsi Sándor bácsival”, és ezt követően több levelet írtak neki. Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész elmondta: a budapesti piarista gimnázium tanulójaként, 16 évesen hallott először Reményikről, amikor osztálytársa – a későbbi híres szobrász – Melocco Miklós behozta a Reményik-verseket írógépen lemásolva. Pomogáts hangsúlyozta: az elmúlt években az Essig házaspár által Erdélyben és magyarországi városokban megrendezett Reményik-konferenciákon többször tartott előadást, amelyek anyaga pár hét múlva jelenik meg Budapesten könyv formájában. – Reményik nagyságát az általa hirdetett közösségi, nemzeti és erkölcsi értékek döntötték el. A magyar költészet mindig is nemzetfenntartó erő volt. Egy olyan kis, veszélyeztetett, szétdarabolt nemzet esetében, mint a magyar, kell ez az erkölcsi pozitívum. A mai költők viszont néha úgy viselkednek, mintha erre már nem lenne szükség – hangsúlyozta Pomogáts. Bauer Ilona nyugalmazott óradnai tanárnő Reményiknek Radnaborbereken (Beszterce-Naszód megyében) írt, több mint 40 versét rendezte sajtó alá, illetve fordíttatta le románra. Ez az összeállítás pár évvel ezelőtt jelent meg. A további beszélgetés során rávilágítottak Reményik költészetének gazdagságára és sokszínűségére. Dávid Gyula felidézett egy évekkel ezelőtti óradnai rendezvénysorozatot, ahol Bauer Ilona ösztönzésére magyarul alig beszélő gyermekek Reményik-verseket szavaltak – magyarul. Szó esett még a költő kevésbé ismert, szakemberek által egyedülállónak nevezett szerelmes verseiről, illetve arról, hogy egyes Reményik-versek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy 1919 után kevesebben emigráltak Erdélyből Magyarországra. Zárszóként a Márkos–Horváth duó előadta a Beethoven-szonáta második és harmadik tételét. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2013. május 23.In memoriam – „Ama nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam”Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspököt szerda délután helyezték nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök prédikációjában kifejtette: a földi szeretet kötődéseitől fájdalmas az elszakadás, de nem reménytelen, ha a halált nem elmúlásnak, hanem átmenetnek tekintjük. – Az isteni szeretet vigasztaló valóság is egyben. A lét értelmét az isteni szeretet megtapasztalása által foghatjuk fel – mondta a püspök, majd a viszontlátás reményében búcsúzott Mózes Árpádtól. Szebik Imre, nyugalmazott evangélikus magyarországi püspök Pál apostolt idézve jellemezte Mózes Árpádot, amikor azt mondta: „ama nemes harcot megharcoltam, /…/, a hitet megtartottam”. – Mi is az élet? Harc, kemény küzdelem. Ám most olyan világban élünk, amikor az emberek minél kényelmesebben akarnak élni, szórakozni, és nem akarják vállalni a küzdelmet. Pedig Isten a küzdésre rendelt minket, még akkor is, ha néha önmagunkat kell legyőznünk – magyarázta a nyugalmazott püspök, majd a hit fontosságáról értekezett: „ha van hitünk, mindenünk van, ha nincs hitünk, semmink sincs”. Ezt követően Szebik Imre ismertette Mózes Árpád életének főbb eseményeit. – Mózes Árpád soha nem lázadt nehéz élete és Teremtője ellen. Jó emberismerő, melegszívű lelkipásztor, kiváló egyházvezető, igaz magyar ember volt, aki sokat fáradozott az erdélyi magyar közösség megtartásáért. A magyarországi evangélikus egyházhoz is szoros kapcsolat fűzte: gyakran prédikált gyülekezeteinkben – jellemezte az elhunytat Szebik. Zelenák József evangélikus püspökhelyettes, brassói esperes Lukács evangéliumából idézett. – Isten szolgái egy életen át bizonyságot tesznek Istenről. Boldog ember az, akinek ez megadatik. Mózes Árpád ilyen ember volt, nem élt tehát hiába – tette hozzá Zelenák, majd Reményik Sándor Viszontlátásra című versével búcsúzott a volt püspöktől. Christoph Klein, a Szász Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke románul és németül szólt az egybegyűltekhez. Német beszédét Fehér Attila egyházkerületi főtanácsos fordította le magyarra. – Többéves értékes kapcsolat fűzött Mózes Árpádhoz, akinek megvolt az a képessége, hogy nagyon tudott örülni, örvendeni. Élete tele volt örömmel és szenvedéssel, munkával és imával. Mózes tudta, hogy az öröm Istentől jön, így szolgálta egyházát – mondta Klein. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke úgy vélekedett: Mózes Árpád azért lelt végső nyugalomra a Házsongárdi temetőben, hogy sírköve hosszú ideig hirdesse: voltunk és vagyunk. – Mózes Árpád az erdélyi magyar közösség kemény oszlopa volt, akit erős tartás, mély hit, példaadás jellemzett. Meghajtjuk fejünket nagysága előtt, és azt kívánom: Isten rendeljen hozzá hasonló erős oszlopokat, hogy Erdély megtartasson! – összegzett a református püspök. A Magyar Unitárius Egyház püspöke, Bálint-Benczédi Ferenc elmondta: Mózes Árpád mindig Isten igaz szolgája volt, aki példát mutatott nekünk arra nézve, hogy Krisztusban mindenre van erő. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye részéről Nóda Mózes, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának oktatója szólalt fel. Mózes Árpádot állhatatos, és a megpróbáltatásokra készülő emberként jellemezte, akinél a szolgálat alázatot is jelentett. Kiss Béla nyugalmazott kolozsvári evangélikus lelkész az 1956-ban elítélt teológustársak nevében, egy több mint fél évszázados barátság birtokosaként elevenítette fel Mózes Árpád emlékét. Megtudtuk: börtönéveikben együtt imádkoztak, szabadulásuk után pedig további vidám és szomorú eseményeket éltek meg együtt. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kifejtette: nehéz sorsa volt Mózes Árpádnak, de az átélt nehézségeket nem mindig tartotta panasznak, hiszen a nehézség szép is lehetett. – A szolgálat adott értelmet életének, az a szolgálat, amelyet a nacionalista-kommunista diktatúrában és az elmúlt két évtizedben végzett. A hat évi börtön megacélozta keresztény hitében és magyarságában. Egyházat és közösséget épített, aktívan szolgáló életet élt, amelynek az volt a mozgatórugója, hogy az erdélyi magyarságnak nem búsulni, hanem jövőt teremteni kell! – mondta beszédében az RMDSZ-elnök. N.-H. D. Szabadság (Kolozsvár) 2014. május 5.Temesvári volt országgyűlési képviselőnek állítottak emléketA magyarországi Kiskunfélegyházán avatták fel Návay Lajos egykori képviselőházi elnök emlékművét. Kövér László, az Országgyűlés elnöke beszédében fontos lépésnek nevezte, hogy kilenc évtizeddel a meggyilkolásuk után, 2011-ben az Országgyűlés épületében helyreállították Tisza István és Návay Lajos emléktábláját, amelyet korábban „a magyargyűlölő politika” képviselői távolíttattak el a helyéről – most pedig a szoborállításnak jött el az ideje. Kövér László egykori, mártírhalált halt elődjét mélyen keresztény, elkötelezett magyar embernek és felelős hazafinak nevezte, aki a kiskunfélegyházi állomáson lett a „vérengző politikai terror” áldozata. Megfogalmazása szerint Návay Lajos ugyanannak a magyargyűlöletnek lett az áldozata, amely a huszadik században változó formában, de többször is merényletet követett el a magyar állam és a magyar nemzet ellen. Návay Lajost 1919. április 29-én, a Tanácsköztársaság idején gyilkolták meg a kiskunfélegyházi pályaudvaron Návay Ivánnal és Szentes főjegyzőjével, Kiss Bélával együtt. Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere felidézte a tragikus sorsú egykori politikus életútját és megköszönte azok támogatását, akik anyagilag is hozzájárultak az emlékmű felállításához. A polgármester hangsúlyozta, hogy a szobor felállításával a város adózni kíván a kommunizmus mártírjainak, Návay Lajosnak, Návay Ivánnak és Kiss Bélának, akik életükkel váltották meg Kiskunfélegyházát „a halálvonat terroristáinak további vérengzésétől”. A Máté István szobrászművész és Bozóki István kőfaragó alkotása egy emlékoszlop, előtte egy angyalt ábrázoló bronzszobor, amely töviskoszorút tart a kezében. Az eredeti emlékművet 1929. június 26-án, a vasútállomás melletti kiserdőben, az ideiglenes sír helyén leleplezték le, amit 1936 júniusában a vasútállomás előtti térre helyeztek át. Az emlékművet 1945 tavaszán szétrombolták, a szobor eltűnt. Návay Lajos Földeákon született 1870. szeptember 19-én. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben és Bonnban végezte. 1892 májusában Csanád vármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé választották, 1896 decemberében lett a megye főjegyzője. 1905-től kezdett el országos politikával foglalkozni. 1905-1918-ig volt országgyűlés képviselő. A képviselőház 1906. április 26-án választotta meg alelnöknek. 1910-ben Temesvárnak lett országgyűlési képviselője, és egy év múlva 1911-ben képviselőházi elnökké választották. maszol/MTI 2014. szeptember 9.Adományok az Erdélyi KönyvtárnakAugusztus elején lapunk Erdélyi magyar könyvtár születik Budapest szívében címmel közölte az ott működő Erdélyi Magyarok Egyesülete (EME) elnöke, Kiss Béla felhívását a tervezett Erdélyi Könyvtár létrehozására és gyarapítására. ,,Kinek nincs otthon felajánlható erdélyi vonatkozású könyve, újságja vagy egyéb dokumentuma, amitől megválna, avagy több példánnyal is rendelkezik belőle?” – kérdezte Kiss Béla. Lapunk készséggel felvállalta az EME törekvését, mert az egyesület feladatának tekinti a Magyarországon élő erdélyiek érdekképviseletét és identitásának megőrzését. Felhívásuk pedig visszhangra talált Háromszéken, s egy hónap alatt öt magánszemély, lapunk szerkesztősége és e sorok írója összesen 140 könyvet adományozott, amelyeket majd rendeltetési helyére szállít az egyesület. A kezdeményezés folytatására is várunk, készséggel fogadjuk az újabb adományokat, és az EME nevében köszönetet mondunk személyesen Ferenczy L. Tibornak, Jakab Emíliának, László Jánosnak és Háromszéki Évának is. Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 12.Erdély – pergőtűzben (2.)A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak. Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt. A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra. Gyanús plébánoshalál Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt. 1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett. Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát. Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom. Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe. Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg. A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült. Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki. A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását. Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”. A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául. Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját. Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat. Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék. Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak. Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!” Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával. Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon! Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt. Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé... Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett! A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior. Vajon jó úton járunk-e? Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott. Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket... A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ... A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren Tófalvi Zoltán Krónika (Kolozsvár) 2015. október 1.325 éves az esztelneki ferences kolostorMa 325 éve, hogy a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Szent György vértanú védelme alatt kolostort alapított Esztelneken. A ferences barátok erre a jeles évfordulóra rendezvénysorozattal emlékeznek, melynek csúcspontja a ma 18 órakor a ferences templomban kezdődő hálaadó jubileumi és Szent Ferenc tiszteletére bemutatásra kerülő szentmise. Bemutatja és szentbeszédet mond Tamás József püspök. A rendezvénysorozat kedden kezdődött, amikor a szentmise után Urbán Erik, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója, érseki helynök Az erdélyi ferences nagyokról – esztelneki kötődéssel címmel tartott előadást. Erik testvér három ferences szerzetes életét ismertette részletesebben, az Esztelneken született Veres Györgyét, a későbbi fráter Lajosét (1697–1763), a Budapesten született Takács Albertét, Gábor atyáét (1896–1974) és az esztelneki születésű Kiss Béláét, Márton atyáét (1880–1979). Ők számunkra példaképek lehetnek – hangsúlyozta előadása végén. Előadását követően Erik testvért arról kérdeztük, mit kell tudni az erdélyi ferences rendről. Elmondta: a ferencesek Erdélyben először a szász vidékeken – Szászvárosban, Szászsebesen, Nagyszebenben – telepedtek le, majd onnan érkeztek Székelyföldre. Felső-Háromszék missziós területén, ahol ferencesek voltak, ott maradt meg a tömbkatolikusság. A ferences életnek itt, Esztelneken van folytatása, ha innen kivonul a rend, akkor nemcsak itt, Háromszéken sem lesznek ferencesek. Hála az Istennek, Székelyföldet ellátjuk a ferences lelkiséggel, hiszen Szárhegyen, Csíkban és Udvarhelyen is közösségeink vannak. Az erdélyi rendtartomány érzi a negyvenéves kommunizmus hatását, hiszen négy évtizeden át nem vehettek fel jelentkezőket, ami nemcsak abban mutatkozott meg, hogy hirtelen elfogyott az utánpótlás, hanem ki is öregedett a rendtartomány, hiszen a legfiatalabb atyák közel hetvenévesek vagy annál is idősebbek voltak. 1990-ben, az újraszerveződéskor új, fiatal tagok is jelentkeztek. Jelenleg az erdélyi rendtartománynak közel ötven örökfogadalmas tagja van, akik tíz kolostorban élnek, az átlagéletkor negyvenegy év. Ha évente egy-két jelentkező akad, és ez folytatódik, fenn tud maradni a ferences lelkiség Erdélyben, illetve a szatmári egyházmegyében. Tegnap, ugyancsak a szentmisét követően Varga Kapisztrán, a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára a Ferencesek letelepedése magyar földön: Magyarország, Erdély, Esztelnek címmel tartott előadást. A rendezvénysorozat vasárnap este a felújított művelődési otthonban a Nagy Mózes-iskola és a kolostor által iskolás gyermekek számára meghirdetett, Az esztelneki ferences kolostor alapításának 325. éve című jubileumi rajz- és fogalmazáspályázat kiértékelésével és a díjak átadásával ér véget. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 28.A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket. Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron. Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt. Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes. Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették. Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 3.„Türkös nem falu...”Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved. A régi Türkös és Kossuth-emléke Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben. Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik. Élő közösség Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet. A csángó-székely zászlóalj születése Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak. Öröklő utókor Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is. Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 27.Csernátfalu, a városközpont (A barcasági csángóföldön)Ez Négyfalu városközpontja, itt található a polgármesteri hivatal, a városi tanács székhelye. Így volt ez régen is, mert Csernátfalu központjában építették fel a hétfalusi magyarok szabadságharcos áldozataik legszentebb emlékét, amelyet mindenki csángó szobor néven emleget. Csernátfalunak 1427-ben Szent Mihály falva volt a neve, miként az Mátyás király 1460-ban kelt adományleveléből is kitűnik. Az írott szó Szent Mihály oltalmában a címe annak a 240 oldalas könyvnek, amelyet 2004-ben adott ki a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Szerzői készséges négyfalusi kalauzaink, Hochbauer Gyula és Kovács Lehel István, készült a Csernátfaluban működő Disz Tipo nyomdában. A szerzők összefoglalják a reformáció előtti időszak dokumentált katolikus egyháztörténetét. Ebből tudjuk, hogy 1542 és 1544 között Hétfalu – s így Csernátfalu – magyarsága is áttért az evangélikus-lutheránus vallásra. A Fennvaló gondoskodott arról a lepergett évszázadok során, hogy a barcasági Tízfalunak mindig legyenek krónikásai, helytörténeti írói és történészei, tehetséges tollforgatói, tanítói-tanárai, legújabban a matematikát és informatikát magas szinten művelő értelmiségijei, akik felvállalták s felvállalják ma is a mindennapok történéseinek rögzítését az eljövendő emberöltők számára is. Apáczai Csere Jánost, a lelkész Szeli Józsefet és a nehezen összeszámlálható többi értelmiségit olyan személyek-személyiségek követték, követik, mint dr. Bencze Mihály, Csernátfalu szülöttje, jeles matematikus, tanár és költő, a bukaresti Ady Endre-líceum igazgató-tanára, aki szülőhelyének és csángó népének átfogó képét is adta a Jászvásárban 2013-ban megjelent Visszapillantó tükör című vaskos kötetében. A brassói Fulgur Kiadó alapítójaként gondozta Kalabér László földink Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában című könyvét (1997). Bencze Mihályt – aki két éve a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet szerkesztője – csak telefonon tudtuk elérni Zilahon, ahol egy országos matematikai vetélkedő zsűrijében áldozta amúgy is szűköcske szabadidejét. A melléklet háromszékiek számára elsősorban a bukaresti magyarság múltjáról, de jelenéről is szóló tudósítások-írások nélkülözhetetlen forrása. Köztudott, hogy csángó testvéreink régen s odaszakadt rokonaik révén most is erősebb szálakkal kötődtek, kötődnek Bukaresthez, mint mi. Bár Hosszúfaluban található családi háza, e sorba tartozik Hochbauer Gyula magyartanár, helytörténész, közíró is, aki Kommandón kezdte pályafutását, s egyike Hétfalu kiváló ismerőinek. Miként ővele, találkoztunk Kovács Lehel István informatikus egyetemi adjunktussal, helytörténész-szerkesztővel is, mindketten önálló, olykor külön kiadványokban rögzítették, rögzítik Hétfalu hely- és kortárstörténetét (Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban, Hétfalusi csángó tájszógyűjtemény, A hosszúfalusi faragászati iskola története Sipos-Gaudi Enikővel stb.). Nevükhöz kötődik többek között a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság működése, a Hétfalu független művelődési és helytörténeti havilap szerkesztése és kiadása. Ahol Hunyadi János is megfordult Tiszteletes Török László csernátfalusi evangélikus lelkész vendégeként még mindig a hely múltja felől érdeklődtünk. Készséggel állt rendelkezésünkre. Elmondta, hogy valóban Csernátfaluban volt a Szent Mihály eklézsia központja, amely a maga idejében a hét csángó település egyetlen istentiszteleti helye volt. Múltja visszanyúlik a Szent István által kiadott „minden tíz falunak egy templom” rendeletig. Ennek az egyházközségnek Hunyadi János akkori kormányzó 1442-ben egy díszes, aranyozott ezüstből készült áldozókelyhet adományozott a hétfalusi csángók a törökök elleni harcban tanúsított hősiessége elismeréseként. A brassói ötvösség e remekművét egyházközségünk őrzi – jegyezte meg. A ma álló templom szentélye XVI. századi építmény, a hagyomány szerint a második templom maradványa. Ehhez építették hozzá 1779-ben a jelenlegi templomhajót. Mostani formáját azonban csak 1895-ben nyerte el. Csernátfalu magyarságának lelki gondozását mind máig huszonegy lelkész végezte. A sepsiszentkirályi származású Kiss Árpád – egykori mikós diák –, unokája, dr. Kiss Béla és hitvese, Kiss Béláné Füzessy Irén hárman együttvéve 99 éven keresztül vezették a gyülekezetet és folytatták magas szinten a népművelést. Török tiszteletes ezt a lelkészöltőt követte-folytatta egyparókiás papként. Féléves barcaújfalusi esperesi segédlelkészi szolgálat után foglalta el a csernátfalusi parókiát 1985-ben. Munkája mellett felette hasznos szolgálatként vállalta a két világháború között is megjelenő Csángó Naptárak anyagának összegyűjtését és egy új sorozat számítógépes szerkesztését. A felette hasznos és értékes kiadvány tükre majdnem az egész Hétfalu kortárs történéseinek. Volt egyszer egy csángó szobor Nem kerülhetjük ki ennek a szomorú múltú és emlékezetű obeliszknek a történetét. E témában Nagy János nyugalmazott történelemtanárt kerestük meg, aki megírta a szoborállítás körülményeit, de késői mentésének is részese volt. – A XIX. század utolsó negyedében vetődött fel a gondolat – mondta –, hogy Hétfaluban szobrot állítsanak az 1848–49-es szabadságharc vértanúi emlékére, amikor Brassó parancsára 51 hétfalusit végeztek ki borzasztó kínok között. Így például Szász György 77 éves hosszúfalusi evangélikus lelkészt rátették egy izzó vaskályhára, és addig perzselték, míg kiadta lelkét, sokakat agyonlőttek, másokat leszúrtak, a tatrangi Csere Pétert a Malomárkában fojtották meg. Az emlékobeliszkre a gyűjtési akciót Koós Ferenc királyi tanácsos tanfelügyelő indította, akit több lelkes hétfalusi támogatott. A szobor (így nevezik a hétfalusiak az obeliszket) kivitelezését az apácai Bosin Antal és a brassói Gabrielli Ferenc kőfaragók vállalták. Alapját a csernátfalusi piactéren rakták le 1891 márciusában, és szeptember 27-én leplezték le. 1926 januárjában a helybeli szélsőjobboldali román türelmetlenség a szobrot ledöntötte. A négyfalusiak sokáig szétrombolva hagyták, hogy váljék az ügy a négyfalusi románság szégyenére. A két világháború közötti feszült politikai viszonyok között a szobor felső részét a hosszúfalusi alszegi evangélikus temetőbe szállították. Mivel azt az idő vasfoga kikezdte, az 1970-es évek derekán Kocsis Andrásné kezdeményezésére gyűjtést indítottak az emlékmű kijavítására, amit Elekes Mihály kőfaragó és Sipos Gaudi István végzett el. A márványlapokat az eredeti feliratokkal 1981. november elsején helyeztük fel – fejezte be Nagy János. A temetőben hajtottunk fejet mi is a zöld cserjék övezte obeliszk előtt, itt emlékeznek minden év március 15-én a helybeliek, s papi segédlettel idézik meg a csángó vértanúk hősiességét. A csángó szobor egykori talapzatára helyezte el a helybeli Astra Egyesület 1931. július 23-án a nemzet egyesítéséért 1916–1919-ben hősi halált halt román katonák emlékművét. Hétfalut, de főleg Négyfalut nemcsak ismerni, hanem bemutatni is tudni kell azoknak a messzi földről idejövőknek, akik a ma élő Csángófölddel szeretnének ismerkedni, a festői tájjal, a még megjeleníthető és látható csángó hagyományokkal, az épített örökséggel, népviselettel, népszokással, a jellegzetes borica-tánccal, szedettesekkel, varrottasokkal, tojásfestéssel, élő képzőművészettel. Az elvárások szintjén fogadja az ideérkezőket Simon Attila, a helybeli Renáta panzió tulajdonosa, idegenforgalmi menedzser, idegenvezető. Kisgyörgy Zoltán Bencze Mihály: Visszapillantó tükör, 2013 (magánkiadás) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 20.Pokemon? Mi?Nézem a neten terjedő híreket, és az ember nem mehet el a legújabb jelenség, a Pokemon GO-őrület mellett, ami jellemzi korunk generációját, úgy, ahogy van. Aztán, hogy a kukába valók-e, vagy sem, döntse el mindenki saját maga. Először is mi a Pokemon? A 90-es években volt egy anime (japán stílusú rajzfilmek összefoglaló neve – szerk.), amiben egy Ash nevű fiatalember 151 csodalényt vagyis pokemont indult el befogni a poke labdájával. A sorozat sikere azonban hamar lepörgött. Egészen napjainkig, amikor is a brand újraéledt játék formájában. A Pokemon GO egy telefonos applikáció, amiben GPS vezérléssel és kamerával összekötve keresheti a 151 pokemont a játékos, és nem bent a szobában, hanem odakint, ahol véletlenszerűen jelennek meg a lények. Az animált lények kiterjesztett valóság formájában a telefon képernyőjén, a kamera szögével befogott térben helyezkednek el, és úgymond csak be kell fogni őket, virtuálisan. Azonban a „keresés” érdekes jelenséghez vezetett. Például első héten, Nyugaton egy fiatalember nem pokemont, hanem halottat talált a vízben. Egy másik pedig rossz negyedbe tévedt, ahol pokemonok helyett dühös négerek várták. Vagy a minap a New York-i Central Parkot árasztotta el több százas tömeg, mert volt ott egy pokemon. Egy másik fiatalember felmondott állásából, hogy az összes pokemont befoghassa, és az már csak hab a tortán, hogy elszántságát egy táska pénzzel támogatja az online közeg. Tehát a zombik elindultak szépen, csoportosan. Közben meg a nyugati országokban ki is írják az út mellé, hogy óvatosan vezessenek, s figyeljenek a pokemon-vadászokra. Tehát itt tartunk 2016-ban, és ne lepjen meg senkit, ha majd Háromszéken is telefonba bambuló, zombiként kóválygó emberkéket látunk, mert a korral haladni kell, csak kérdés, hogy hová… talán az evolúciós szakadék szélére. Kiss Béla, Sepsiszentgyörgy Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 9.Újságírásról és megmAradásrólCsütörtök este szokásos havi találkozójukat tartották a Szent László Líceumban a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Ezúttal két személyiségre emlékeztek, a breviárium alapján. A megjelenteket Pásztai Ottó egyesületi elnök és Vonház Antal titkár üdvözölték, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a szeptemberben név- vagy születésnapjukat ünneplőket, Miklós Mihály pedig költeményeket olvasott fel. Ezt követően Tóth L. Ágnes olvasott fel két részletet a Czirják Árpád által jegyzett Erdélyi Magyar Breviáriumból, az egyik Zilahi Kiss Béla újságírót méltatta, a másik Erődi Béla orientalistát, földrajzi írót. Életrajzok Zilahi Kiss Béla 1857. április 23-án született Kolozsváron. A Budapesti egyetemen bölcsészetet, jogot és teológiát hallgatott. Dolgozott az Országos Levéltárban, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, egy időben ugyanitt a színház főrendezője és dramaturgja volt. Junius álnéven megjelent tárcái tették ismertté nevét. 1911 július 26-án hunyt el Gödöllőn. Erődi Béla 1846. április 16-án született Szászrégenben. A Budapesti tudományegyetemen a keleti nyelveket tanulmányozta, majd tanulmányait Konstantinápolyban folytatta. Erre az időre esnek hosszabb távú utazásai is. 1870-ben hazatért, és tanári-, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett török és perzsa nyelvekből. Az ország különböző iskoláiban tanított, majd a Budapesti tankerület főigazgatója volt. Elnökölte a gyorsírás-, szépírás- és gépírástanító vizsgáló országos bizottságot. Tizenöt idegen nyelv ismerete ritka nyelvérzékének bizonyítéka. MAradandó műfordítások őrzik nevét, 1875-től a Földrajzi Társaság titkára, 1893-1904 között az elnöke volt. Budapesten hunyt el 1936. május 5-én. A felolvasott életrajzok és tevékenységek kapcsán olyan kérdéseket vitattak meg az egybegyűltek, mint például: mire való az újságíró? Milyen kell legyen egy kritika, illetve bírálat? Minek köszönheti a magyarság a létét? Kik voltak a honalapítók? Mit köszönhetünk Szent Istvánnak? stb. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2017. június 23.Volt egyszer egy egyetem… Előadások és beszélgetések a hajdani Bolyai Egyetemről Főtéri székhelyén a Kolozsvár Társaság ötödik alkalommal tartott emlékező jellegű találkozót, amelyen a Bolyai Egyetem (1945–1959) különböző karainak története, tevékenysége került terítékre. A matematika-fizika kar után most a Természettudományi Kar biológia szakának képviselői találkoztak. Buchwald Péter házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, akik idős koruk ellenére – mint rövidesen kiderült –, nemcsak egyszerűen nosztalgiázni gyűltek össze: értékmentő tenni akarás is van bennük! A megjelenteket rögtön egy kis szellemi ajándék várta: dr. Uray Zoltán a wikipédiából és tudománytörténeti könyvekből egy olyan nyomtatott válogatást szerkesztett, amely a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának sok érdekes vonzatát öleli fel. Az első oldalon látható adatokon és fényképeken túl olvashatunk a magyar nyelvű egyetem megalakulásáról, korszakairól, tevékenységéről, vezetőiről, továbbá megszüntetéséről illetve jelentőségéről – mindezt név és dátum szerint, a megfelelő források feltüntetésével. Az egyetem vezetői (rektorai) a kor jelentős személyiségei voltak: Csőgör Lajos (1945–1948), Balogh Edgár (1948–1950) Nagy István (1950–1952) Bányai László (1952–1956) és Takács Lajos (1957–1959). 1959. június 15-én a Tanügyminisztérium rendeletével határozták el a két egyetem, a Babeş és a Bolyai egyesítését. A korszellemnek megfelelően meg sem kérdezték az érintetteket. Az utolsó tanévben a Bolyai Egyetemen a diáklétszám 2470 (1195 nappali és 1275 levelező tagozaton), a tanárok száma pedig 314 volt. Az egyesülési folyamat, amit a magyar diákok és tanárok veszteségként éltek meg, természetesen különböző lecsapódásokkal és reakciókkal jelent meg a karokon. A filológusok sokkal lázadóbb, szókimondóbb társaság voltak, mint például a biológusok. Most, a megszüntetés után 58 évvel a biológusok megkapták a lehetőséget, hogy felelevenítsék, és lehetőleg megőrizzék azt az emléket, amely bennünk a Bolyairól kialakult. Természetesen aszerint, hogy ki hány évet járt hallgatóként az előadásokra. A mi korosztályunk például (1957–1962) két évet töltött a Bolyain és hármat az egyesített egyetemen. Az előadások témája természetesen a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának története volt. Az előadók (Bakó Botond és Dr. T. Veress Éva) két különböző megközelítésben vizsgálták meg azt, milyen volt az egyesítés előtti „régi” Bolyai, és milyenné vált később, az egyesítés után az anyanyelven való tanulás lehetősége. Érdekes hozzzászólása volt dr. Markó Bálintnak, a jelenlegi Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia szakos fiatal prorektorának, aki többek között a „visszatérő” és újból tanító tanárokról is szólt, így Kiss Béláról, aki a rovartanban volt kiváló szakember. Elmondta, hogy ma a magyar diákok ismét anyanyelvükön tanulhatnak. Az előadásokat hosszúra nyúlt érdekes beszélgetés követte, amelyben sok megfigyelés, történet, adat került felszínre. Többen saját életsorsukon keresztül mondták el azt, hogy milyen volt az egykori Bolyai Egyetem. Ott és akkor, abban a korban, amikor a szellemi korlátok is egyre szorosabbá váltak. Ennek ellenére, mint a hozzászólásokból kiderült, egy olyan jó színvonalú szakmai és emberséges szellemet tükrözött, ami miatt a mai „véndiákok” kellemesen és hálával gondolnak vissza az ott eltöltött évekre. Az általános műveltség, amit az egyetem évei alatt megszereztünk, az intenzív közösségi lét, amit éltünk, egy teljes életre szólt. Általános műveltségünk alapjai is ott alakultak ki. A szakmai felkészültség, amit a Bolyai Egyetem adott, lehetővé tette az igényes szakmai munkát az iskolákban vagy a kutatói pályákon. A biztató szó, az erkölcsi támogatás, a segítség, amit az anyagilag megszorult diákok például Csűrös István professzortól kaptak, soha nem felejthető el. Erre több példa hangzott el. Dr. Bartók Katalin, aki több ilyen rendezvényen részt, vett elmondta, hogy ilyen jó hangulatú találkozó, mint a biológusoké még egyik sem volt. A legfontosabb konkrét eredmény pedig az, hogy elvileg körvonalazódni látszik egy jól dokumentált kötet elkészítése és megjelentetése. Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 17.Az Őrkő esélyei (Kerekasztal a Manus fesztiválon)Sepsiszentgyörgy határában, az Őrkőn él egy majd kétezres közösség, többnyire nyomorban, nemcsak a város, de a társadalom peremén. Helyzetük javításában, rendezésében mindeddig nem sikerült jelentős eredményt elérni, s bár többen, sokféleképpen igyekeztek segíteni, áttörésnek egyelőre nyoma sincs. Néhány lelkes fiatal tavaly fesztivált szervezett az őrkői romáknak, a Manust idén kibővítették egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen az őrkőiek felzárkóztatásának lehetőségeire keresték a kiutat helyi karitatív szervezetek képviselői és a magyarországi vendégek, akik pozitív tapasztalataikat is megosztották. Talán a téma kényessége, talán a sokféle, változatos programot kínáló hétvége okán a meghívottak közül többen nem jöttek el, és nem sikerült egységes cselekvési tervet sem kidolgozni a majd négyórás tanácskozás során, de lehetőség nyílt kibeszélni számos problémát és ötleteket meríteni mások eredményeiből. Kiderült az is, bár Magyarország is távol áll attól, hogy megoldottnak nevezhessék a romakérdést, legalább harminc évvel előttünk járnak, így jócskán van, mit tanulni tőlük. Körvonalazódott, hogy az Őrkőn élők a lakhatási gondokon túl két sarkalatos problémával szembesülnek: a tanulással, pontosabban annak hiányával és a munkanélküliséggel. Óvoda, iskola Számos civil szervezet – a Vöröskereszt, a Caritas, a Máltai Szeretetszolgálat – hosszú évek óta tevékenykedik az Őrkőn, alkalmazottaik, önkénteseik elsősorban a gyermekekkel foglalkoznak. Elsőként a gyulafehérvári központú Caritas igyekezett segítő kezet nyújtani az őrkőieknek, és mivel legnagyobb gond a hely hiánya volt, a katolikus egyházzal közösen építették fel a Néri Szent Fülöp-iskolát – mondta el Kerezsi Hajnalka, a szervezet roma integrációs programjának koordinátora. Itt kezdték meg tevékenységüket, előbb az iskolában igyekeztek segíteni, majd a hiányosságokra összpontosítottak, azzal szembesültek ugyanis, hogy mivel a gyermekek nem járnak óvodába, eleve hátránnyal kezdik az első osztályt, hiányoznak bizonyos alapkészségeik, amelyeket ott tanulhattak volna meg. Ha nem kapnak segítséget, ez a lemaradás egyre nő. Előbb délutáni, most már egész napos foglalkozást tartanak (a gyermekek két váltásban járnak iskolába, így szükség van a délelőtti tevékenységre is), és az eredmények lassan mutatkoznak. Az azonban már látszik, azok a fiatalok, kik pár éve hozzájuk jártak, immár gyermekeiket is szívesebben viszik, mint egykor őket a szüleik. A következő kilenc-tíz év, egy újabb nemzedék felnövése talán gyarapítja eredményeiket is – bizakodott. Az iskolát megalapozó óvodai oktatás vonzóvá tételét igyekszik segíteni a Ringató, ahová babáik hároméves koráig járhatnak az anyák. Céljuk, hogy amennyire lehet, megelőzzék a társadalmi kirekesztést a kora gyermekkori fejlesztés révén, de nemcsak a kicsik képességeire figyelnek, a szülőket is igyekeznek napi rendszerességre szoktatni, segítenek, amiben tudnak: ügyintézésben, levélírásban, van lehetőség a tisztálkodásra, mosásra. Szeretnék elérni, hogy elsajátítsák a napi rutint, rendszeresség kerüljön az életükbe, hogy megszokják, a szabályokat be kell tartani – számolt be Veress Réka. Eddig 86 gyermek fordult meg foglalkozásaikon, naponta hat-nyolc apróság vesz részt a programban. Eredményeik egyelőre nem látványosak – tavaly 8 óvodásuk lett volna, egy jár rendszeresen, idén kilencből hatan mentek –, de bíznak benne, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, és évről évre növekszik majd a rendszeresen óvodába járók száma. Mondókáznak, énekelnek, rajzolnak, játszanak, kézműveskednek, próbálnak családias légkört teremteni – számolt be Veress Réka. A különböző programok kapcsán több kérdés felmerült. A Magyarországról érkezett vendégek nem értették az esetleges óvoda-, iskolalátogatást, hisz náluk szigorú törvények szabályozzák ezt, nagy büntetésekre számíthatnak azok a szülők, akik nem viszik rendszeresen oktatási intézménybe gyermeküket, sőt, a gyámügy közbeavatkozásával a felügyeleti jogot is elveszíthetik. Törvények nálunk is vannak, ám betartásukat senki nem ellenőrzi – hangzott el. Ugyanakkor az őrkői cigányiskola eredményeit nehéz sikertörténetnek nevezni, hisz alig akad gyermek, aki nyolcadik után továbbtanulna. A Magyarországról érkezettek a szegregált iskola ellen szólaltak fel, mindannyian vegyes osztályokban tanultak, a magyar gyermekek ösztönző hatása segítette őket, hogy vigyék valamire. Ruzsa Pál, az őrkői romákat képviselő Amenkha Egyesület elnöke azonban úgy látja, hogy fontos a saját, közeli iskola, míg nem indult be a Néri Szent Fülöp, alig néhány gyermek ment el a távolabbi iskolákba, most legalább többségük jár, s valamit csak tanulnak – vélekedett. Csak az jár, amiért megdolgozol Az őrkőiek legnagyobb gondja talán a mélyszegénység. Az itt élők nagy részének nincs munkahelye, a segélyeken kívül semmilyen jövedelme. Vannak, akik külföldön keresik a boldogulást, néhány hónapra kivonul az egész család, összeszednek annyit, hogy kipofozzák kicsit a házukat, valamelyest jobb körülményeket teremtsenek, ám ez többnyire átmeneti megoldás, hátulütője is akad bőven, hisz ilyenkor a gyermekek kimaradnak az iskolából. Ruzsa Pál állítja, dolgoznának az őrkőiek, ám nincs rá lehetőségük. Hiába írt össze több mint 150 munkát keresőt, és kapta meg a munkaerő-hivataltól a betöltetlen állások listáját, amikor valaki jelentkezik, amint kiderül, hogy cigány, nincs már hely. Gond, hogy több mint kilencven százalékuk analfabéta, és ma már a szakképzetlen munkások esetében is elvárás, hogy tudjanak írni-olvasni – ismeri el Ruzsa Pál. A beszélgetésnek ezen a pontján váltak érdekessé a magyarországi vendégek, akiknek településeiken sikerült kisebb csodákat megvalósítaniuk. Szakácsi polgármestere, Oláh János mintagazdaságot hozott létre: mindenki dolgozik, van megélhetése, biztosított a napi betevő. „Van a településnek 5,5 hektár földje, azt kezdtük megművelni. Az elején úgy volt, hogy amit megtermelünk, az legyen a falué. Pénzt is kaptak a munkáért, de a termést is szétosztottuk. Azonban megtapasztaltam, hogy ez nem jó irány, azt mondták, ez úgyis az enyém, ha kevesebb lesz, az sem baj. A programot 2015. március elején indítottuk, aztán 2015 őszén a termés betakarításakor szinte villámcsapásként hatott, amikor kitaláltam, mindenki annyit kapjon, amennyit dolgozott. Ez eredményesnek bizonyult: most már több település próbálja alkalmazni, hogy ki amennyit ad, annyit kap, nem egyformán osztjuk el azon az alapon, hogy ez jár” – meséli a polgármester. Az önkormányzati területet nagyon kemény harc árán sikerült megszerezniük, de megérte. Idéntől már maguknak is termelhetnek, de fontos, hogy a közös munkában is részt vegyenek, legyen látszata tevékenységüknek, „hogy szemmel követhető legyen a fejlődés”. „A mezőgazdasági munka egy lehetőség, de kis lehetőség. Én nem akarok ott leragadni. Azóta van sertéstelepünk több mint 60 disznóval, 12–13-at folyamatosan fialtatunk. Az elején odaadtuk ingyen a kismalacot, de volt, aki nem nevelte föl, eladta, ám ha minimális értékért adom oda, szerződést kötünk, hogy legalább 60–70 kilóig fel kell nevelnie, akkor megtanulja, megszokja, hisz ez is egy munkafolyamat” – ismertette tapasztalatait Oláh János. Szerződést kötöttek az erdőhivatallal is, takarítják a területet, s nagyon figyelnek a becsületes munkára, nem lopják a fát. Nem volt könnyű elnyerniük a bizalmat, de sikerült. Kell egy vezér Oláh János történetéből kiderült, mennyire fontos, hogy mindenki által elfogadott vezére legyen a romáknak, hiteles ember, aki közülük való, akiben bíznak, akire hallgatnak. Szakácsi polgármesterének hozzáállása sem mindennapi: „Én cigány vezető vagyok, és a magunkfajta tudja, nagyon sok ajtón nem elég kopogtatni, dörömbölni kell. Meg kell ezt tenni a mögöttem lévő emberekért, akikért felelősséget vállaltam. Aki ezt nem tudja megtenni, annak nem kell posztot vállalnia. Csak a koronáért nem kell vezető szerepet vállalni” – szögezte le. Szakácsi példája egy az egyben nem alkalmazható Őrkőn, nincs megfelelő mezőgazdasági terület, de gondolkodnak gyógynövénytermesztésben és az erdőtakarítás is eszükbe jutott, a tulajdonos kisbirtokosságok azonban egyelőre nem előlegezték meg a bizalmat. A magyarországiak más jó ötletekkel is szolgáltak. Balogh Kályhás Tibor, aki árva roma gyermekként nőtt fel, most a cigányok helyzetével, a szegények (nemcsak romák) életminőségének javításával foglalkozik. Képzéseket tartanak, lehetőséget teremtenek diákoknak a kötelező 50 órás önkéntes munkára. Egyik szervezetük 30 település ügyes-bajos dolgait vállalta fel, és sikertörténetnek tekinthető, hogy elérték: a kisebb bírságok immár kiválthatóak közérdekű munkával (5000 forint 6 órai munkával), és így már több mint száz embert hoztak ki a börtönből. Kiss Béla pedig arról mesélt, miképpen biztosít munkát a romáknak. Mit tesz a városvezetés? Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalát Tóth-Birtan Csaba alpolgármester képviselte, aki elismerte: elődje, Tischler Ferenc sokkal nagyobb szociális érzékenységgel közelített az őrkőiek világához, ő elsősorban az infrastrukturális fejlesztések révén került velük kapcsolatba, és elnöke lett annak a munkacsoportnak, amely most kezdte el tevékenységét, feladatuk egy stratégia kidolgozása az őrkőiek helyzetének rendezésére. Párhuzamos világokban élnek az őrkőiek és a város lakói, ő szereti és tiszteli hatalmas szabadságvágyukat, természetszeretetüket, pezsgő közösségi életüket, de a város világával ellentétben állnak. Két kérdést kell körüljárni: miben zavarjuk egymást, illetve miben tudunk egymásnak valami hasznosat nyújtani. Az egymás mellett élést integrációnak kellene felváltania, olyan szabályokat kell kialakítani, amelyek mindkét közösség számára elfogadhatóak, de nem jelentik a cigányok identitásának feladását sem, meg kell találni a közös pontokat – fejtette ki az alpolgármester. A tervekről is beszélt röviden, miképpen próbálják rendezni a házak jogviszonyát, hogy beköthető legyen az áram, gáz, és hogy bíznak benne, a szakemberek által kidolgozott stratégia ad majd választ és megoldást számos, a tanácskozáson is felmerült kérdésre, és megnyitja az önkormányzat számára a pályázási lehetőségeket is. A Manus kerekasztal-beszélgetése csodát nem hozott, megoldások nem születtek, de újabb, nem is kis lépést tett az efelé vezető úton. A cigányok sorsát szívükön viselő, annak jobbításában tevékenyen részt vállaló embereket ültetett egy asztalhoz, és mindannyian belátták: külön-külön nehéz előrejutni, fontos lenne a konszenzus, meghatározni, mi a nagy terv, és abban kinek mi a feladata. A Manus kezdeményezőinek: Lovas-Fekete Zsoltnak, Csernátoni Lorándnak, Majláth-Szabó Attilának igyekezete nem volt hiábavaló, új ötletek, elképzelések merültek fel, s az is kitetszett, segíteni akarásukban nincsenek magukra. A legfontosabb üzenetet talán Oláh János, Szakácsi polgármestere fogalmazta meg: „Ha mi nem segítünk egymáson, nem jutunk sehova. Nagyon jó példa erre a négerek helyzete, ők rabszolgák voltak, mi szabadon mentünk egyik városból a másikba, minden egyes országban jelen vagyunk. A négerek rabszolgasorból tudták elérni, hogy Obama az egyik legnagyobb ország, Amerika elnöke lehetett, akkor mi hogyne tudnánk javítani sorsunkon.” Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30 | 31-48
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
